2014. ápr. 26.

A bicajozás nehézségei

Párizs hatása sajnos elmúlt (a kirándulás után ugye nagyon örültem Németországnak) és most megint morcos vagyok a németek miatt: a szokásos idióta "én vagyok a király, ezért még véletlenül se hagyok neked helyet a járdán" párocskát fogtam már megint ki. Ezek azok az emberek, akik véletlenül se tennének még egy lépést se a párjuk irányába, esetleg mögé, hogy a szembejövő is elférjen. Nem tudom, hogy simán hülyék és nem látják, hogy így nem fogunk elférni vagy nem érdekli őket. Falba beolvadni, lábuk közt átcsúszni, fejük felett átugrani nem opció és mivel Kitty Pryde sem vagyok, simán átsétálni se tudok rajtuk. Vagy meg szoktam állni és sokatmondóan az illetőre nézni, hogy én is el szeretnék férni vagy simán tovább megyek és vállban ütközünk. Amire természetesen felháborodnak és pampognak, amire végül mégiscsak jön a sokatmondó nézésem, hátha leesik nekik, miért is történt a dolog (már nagyon jól tudok rosszaló-sokatmondóan nézni - szemöldök felhúz, szem kimereszt, száj fintorog). Nos, ma bicajjal voltam épp a bevásárlás után és a bicikli tárolótól hajtottam le a zebra felé egy keskeny kétszemélyes járdán. Teljesen meglepő módon nem akartam behajtani a szomszédos bokrokba, hogy elengedjem Őfelségét és azt a liba párját, ezért csak lefékeztem, milimétereket gurultam előre és naggggyon sokatmondóan meresztettem a szemem, hátha leesik nekik, hogy itt szembeforgalom van. A láb között átsiklás a bicajjal végképp nem ment volna, pedig szívesen kipróbáltam volna. Már majdnem helyben állva egyensúlyoztam és mozgattam a kormányt, fel ne boruljak. Mikor egy rántásnál majdnem oldalba vágtam a nőt, akkor esett le neki, hogy az utamban van és félreugrott - természetesen pampogva. 
Sajnálatos módon minden egyes bicajozással töltött napon legalább egy csoport ilyen hülyével találkozok, akik azt hiszik, senki más nem közlekedik a városban. Nem is tudom, melyik fajta a "kedvencem". Vannak ugye, akiket nem érdekel a szembejövő forgalom és azt hiszik, elpárolgok, mire odaérek. Vannak, akik a hátulról jövőkre nem számítanak. Ezek vagy akkor kapnak szívrohamot, ha rájuk csengőzők (és aztán reflexből elém ugranak), vagy akkor ha nem csengetek, csak simán elsuhanok mellettük. Vagy azok, akik képtelenek a járda egyik oldalán egyenes vonalban haladni és egy olyan kanyargós görbét írnak le, amilyet még egy részeg se lenne képes jártában odapisilni - és akkor próbálja meg kikerülni őket az ember... Ki ne felejtsem a kutyásokat, akik nem hívják félre az állatot, hanem megvárják, hogy ki tudom e találni, melyik irányba fog menni az a dög (ha nem cövekel le épp előttem) és ki tudom e kerülni. És akkor még ott van az az idióta, aki a héten az orrom előtt vágta ki a kocsija ajtaját, amit épp csak ki tudtam kerülni. 
Az se javít a hangulatomon, hogy a heti bicajjal való munkábajárást azzal kezdtem, hogy véletlenül kivasaltam egy csigát - legalábbis a cipőmön ficegő fél-csiga cafat erre engedett következtetni. Meg az se, hogy szinte egész nap zuhog az eső, ami egyrészt jó, mert nem kell a kertben locsolni, másrészt viszont eshetne hétközben 9  és 17 között és akkor én is boldog lennék, nemcsak a virágaim.

Nincsenek megjegyzések: