2013. júl. 30.

Öregedés vs. stressz

Nem fogjátok elhinni, mi történt. Ahogy visszaértem Németbe, elfelejtettem sms-t írni anyunak, hogy egyben megérkeztem. Pedig minden alkalommal küldök és bármilyen feledékeny is vagyok mostanság, ezt elfelejteni tényleg az utolsó cérnaszál.  Mikor kiszálltam a kocsiból, még tudtam, hogy írnom kell, de mire felértem a lépcsön, már kiszállt a fejemböl. Nem is emlékszem, mikor szégyelltem magam ennyire utoljára. Valószínüleg azután, mikor annak idején dacból a bili mellett a szönyegre pisiltem. Bár olyan régen történt az eset, hogy emlékezni nem emlékezhetek rá és így összehasonlítani se igazán tudom a kettöt, de el tudom képzelni, hogy azután is így éreztem magam.

Eddig is elfelejtettem ezt-azt, pl. születés- és névnapokat sose voltam képes fejben tartani. Ezzel gondolom többen így vannak, bár nem hiszem, hogy sokan elfelejtik a saját szülinapjukat is… Szóval ha valaki idöben kapott jó-kívánságokat, az Katinak köszönje, aki az adott napon mindig küld egy „ugye tudod milyen nap van ma“ kezdetü emailt vagy smst és ezen a téren a második agyam. Viszont egyre romlik a helyzet. Sokszor elöre tudom, hogy jön valami fontos dátum vagy el kell intéznem valamit, de mire oda kerül a dolog, hogy csinálni kellene, el is felejtem. Csütörtökön még tudtam, hogy másnap Ancsát kell köszönteni, de pénteken már nem jutott eszembe, annak ellenére se, hogy az orrom elött beszéltek a délutáni grillpartiról, amin majd ünnepelnek is.

Mostanában elfelejtem a tehendöim felét, de még azt is, hogy legalább emlékeztetöt írjak róluk a telefonomba. Vagy elindulok valamiért és felúton elfelejtem, mi miatt, csak azt tudom, hogy valamit akartam.

Eddig úgy voltam vele, hogy a stresszel  jár a dolog, de most kezdek aggódni. Mondjuk Sybille szerint tudatt alatt szolidaritást vállalok vele és a terhességi feledékenységével és nincs okom aggódni. Múltkor is elindultunk ebédidöben a kocsijához, mert benne felejtette a salátáját és akkor már meg akarta mutatni, mit selejtezett ki (hátha kell nekem valami belöle). Félúton a parkolóhoz vette észre, hogy nincs nála kocsikulcs. Utána kiválasztottam, ami kell, visszajöttünk és itt az irodában jutott neki eszébe, hogy a saláta, amiért indultunk, a kocsiban maradt.

Azt hiszem itt az ideje lassan valami vitamint szedni, mert lehet, hogy nem csak a stressz az oka a helyzet romlásának, hanem a korral jár és csak rosszabb lesz. Most épp pánikban vagyok, hogy tényleg így van és lassan el fogok butulni, pedig igazán szeretek (többnyire) okosnak lenni. Az eszem az egyetlen, ami a nagy orromat kompenzálja. Mi lesz velem, ha “elvesztem az eszem” és csak a nagy orrom marad???

Szóval, két céllal íródott a bejegyzés. Az egyik, hogy mindenki figyelmeztessek: sose öregedjetek meg (mármint ha még nem késtetek le a dologról)! 30 után már tényleg csak lefelé megy az ember a lejtön: azóta vagyok feledékenyebb, azóta szokott fájni a fejem, azóta van hatással rám a koffein és azóta vagyok képes egy kicsit hízni és meg is tartani azt a minimális hájat (úgyhogy már nem is hadseregnek való adagokat zabálok hozzá). Ja, és azóta sminkelem magam, hordok magassarkút és újabban tetszik a ciklámen szín! (Ha a flitteres, csillogós dolgok is fognak, lelöhettek...) Szóval óvakodjatok a 30-as számtól!

A másik cél: teljesen elszontyolodtam, szóval nyugtassatok meg, hogy fog ez még javulni, ez nem kezdödö Alzheimer, nem is az elbutulás elsö fázisa és amúgy sem olyan óriási az orrom. Vagyis ahelyett, hogy szokás szerint csak komment nélkül olvastok, aktivizálhatnátok magatokat és megereszthetnétek néhány (=sok) együttérzö megjegyzést…

2 megjegyzés:

aliasMegSmith írta...

Nem, sajnos ez a korral jár, és még rosszabb lesz.

Bár, azt hiszem, az emberek többségénél valamivel (évekkel) később kezdődik...

:P

Névtelen írta...

Áginak nincs igaza!!!!
Itt vagyok ellenpéldának én.-:)

Szóval nincs is nagy orrod, szellemileg pedig leszel még fitt,
de nem 11 órás autózás után.

Stresszmentes szép napokat kívánok.
Pusssssssz-pussssssssssssssssssssssz