2011. szept. 25.

Görkori

Eldöntöttem nemrégiben, hogy sportolnom kell. Mert ugye már 30 vagyok, innentől kezdve már tényleg csak vénülök és lefelé megyek a lejtőn és stb., stb. Ha nem akarok már 60 éves koromban bottal járni, akkor most kell tenni valamit. Igaz, az elhatározás már januárban megvolt, a futást fontolgattam, de magamat ismerve nem volt reális esély rá, hogy neki is álljak. Közben majdnem elszaladt az év és megint csak rádöbbentem, hogy öregszek és mostmár tényleg tenni kell ellene valamit. Úgy döntöttem, megint görkorira pattanok, mint régen, az ősidőkben. Ebben az elhatározásban I. is segitett, ö már egy ideje gurulva közlekedik (bicaj és görkori), megpróbál lefogyni egy kicsit. Szóval egy itthoni próbamenet után kimerészkedtem a nagyvilágba (a szerdai tanfolyamra). Azt nem mondom, hogy minden simán ment a konyhában gurulászva, először volt egy kis Bambi-először-áll-lábra effektus, de aztán belejöttem. Viszont néhány probléma csak az éles bevetésen derült ki:
1., A görkorizás nem egyenlő a biciklizéssel, ezt bizony el lehet felejteni a kb. 15 év kihagyás alatt. Ill. az akkori biztonságérzetet és stabilitást elveszteni.
2., Másféle korin másféle a fék. Ez egy gyorskori, magasabb a másiknál, nagyobb átmérőjű, vékonyabb kerekekkel (csak ennek a cipője volt jó a lábamra), nehezebb is vele manőverezni, ill. magasabban van a fék. Ez útközben derült ki, miközben próbáltam lenyomni a sarkam és csak nem ért földet az a vacak. Ha már majdnem guggolásban vagyok és kidugom előre a lábam, akkor sikerül használni. Mielőtt bárki kérdezné, miért nem a másik szokásos módon fékezek, mikor az egyik lábát kifordítja az ember és húzza a kerekeket: ilyenkor az a lábam megáll, a másik viszont tovább megy és jó úton vagyok egy spárga felé (azt viszont már bőven több, mint 15 éve nem tudok). Régen még úgy álltam meg hirtelen, hogy bevágtam egy éles kanyart vagy piruettet, de ezekkel a korikkal ez nehéz.
3., Habár gyalog és buszon egyenesnek tűnik az út, bizony lejtett a terep egész a tanfolyamig. Nem is kellett hajtanom magam, simán legurultam addig. Na már most, fékezés hiányában ez nem akkora élmény. Póznától póznáig csetlettem-botlottam-gurultam, az emberek úgy ugráltak el az utamból, mikor látták, hogy hadonászva arrafelé dűlöngélek. Közben pedig biztattak, hogy csak hajrá és fog ez még menni jobban is, bár valószínűleg csak jövőre. :-)
Szóval ezt még gyakorolnom kell egy kicsit. Annak legalább örülök, hogy nem törtem össze magam, ill. senki és semmi mást.

2011. szept. 19.

Irigykedek, mert...

... I. elhuzott a nyarba, a ragyogo napsütesbe, ahol a tenger mar csak raadas es engem pedig itt hagyott a 14,5 fokban. Raadasul ket hetre!!! Pedig kertem, hogy engem is csomagoljon be es vigyen magaval. :-) Ha majd meglatom, milyen barnan jön vissza, biztos teljesen magam ala fogok kerülni.
Gyorsan el is döntöttem, hogy ideje egy ujabb orszagba költözni (persze majd ha mar lejart az alberleti szerzödesünk). A kivanalmaim: allando jo idö, napsütes, meleg (ahol a kutya hideg azt jelenti, hogy max. egy pulcsit kell felvenni), minimalis esö, csak amennyi a növenyeknek kell; tengerpart, ha lehet; szep zöldellö növenyzet; semmi katasztrofa (mint erdötüz, szarazsag, arviz, hurikan, stb.); kedves, jofej emberek; alacsony megelhetesi költsegek; eget verdesöen magas munkaberek; minimalis ado; tökeletes, ingyenes betegellatasi rendszer es stb. Most igy hirtelen ennyi ugrott be, de majd meg gondolkozom a lista folytatasan. Ha valaki tudja a passzolo orszagot, szoljon nyugodtan. :-)
Van egy pici jo hir is, bar ahhoz elöbb a rossz: mig otthon voltam egy hetig, I. kipurcantotta a növenyeim egy reszet. Elfelejtette locsolni öket, pedig többször a lelkere kötöttem es meg emailt is irtam. A mini napraforgom nem is elte tul, a gerbera (amiröl szinten azt hittem, hogy aldozatul esett) viszont kezd magahoz terni. Leszaradt rola az összes virag (tele volt velük) es levelei is eleg fonnyadtak voltak, mikor visszajöttem, de mar nemcsak hogy eledezik, hanem megint növeszt egy viragot. Hurra! Az olajbogyo famon pedig nem is latszik semmi. Azt mar eleve learazva vettem, mert nem locsoltak es halodott, nagyon ramaty allapotban volt es igencsak drukkoltam, hogy összeszedje magat. Ki is teptem volna a hajam, ha ezek utan I. azt is meghalasztja. Az amugy erdekelne, meddig nem locsolhattak annak idejen szerencsetlent, mert mar elegge el volt szaradva, viszont ez az egy hetes viztelenseg meg se kottyant neki.

2011. szept. 13.

Mottó

Még egy-két hónappal ezelőtt került szóba, hogy mi lenne a legtesthezállóbb mottó a számunkra. Ibolyáét hamar letudtuk, az ő javaslata a következő volt:
"Venni vagy nem venni."
Szerintem pedig:
"... mert le volt értékelve."
Még jó, hogy simán visszavesznek mindent a boltokban...
Az enyémen is gondolkoztunk, de végül nem találtunk abszolút passzolót. (Ha valakinek van valami javaslata, csak nyugodtan.)

Viszont az utóbbi hetekben kialakult egy közös mottó, amit előszeretettel használunk. Az egész a WC-vel kezdődött. A lakást ugye szép, felújított állapotban kaptuk meg, teljesen ki volt glancolva, puccos konyhabútor, modern fürdőszoba és WC (külön a fürdőtől). Annyira modern, hogy automatikus villany van a mellékhelyiségben, ami szerintem tök felesleges, de ha így tetszett a tulajnak... Mert ugye nem nagy nehezség a villanyt kapcsolgatni és elfelejteni se felejti el az ember (bár I.-tól éppen kitelne, lehet, eleve neki tervezték az egészet). :-) Vagy így nem kell tök részegen vesződni vele, esetleg ha úgy nem találnánk meg, akkor pont jó az automatikus (bár olyan seggrészeg állapotban egyáltalán eltalál az ember magáig a budiig?). Na mindegy, ez még épp érthető. A fürdőben van páraelszívó, amit kapcsolgatni kell, az világos, miért van és miért nem automatikus. Ugye nem kell, hogy bekapcsoljon mindegy egyes alkalommal, mikor bemegyünk valamiért. Na de a WC-ben? Oda automatikus szagelszívót építettek be, ami a villanykapcsolódás után kb. egy-két perccel már elkezd zúgni és vagy 10 percig abba se hagyja. És elég fülsértő zajról beszélek. Egyrészt nyilván itt sincs szükség minden egyes alkalommal arra a vacakra, másrészt sokkal hatékonyabb lenne, ha rögtön bemenetkor bekapcsolna és nem lenne 2 cm-es rés az ajtó alatt... Egy ideje már az a téma, hogy ki kellene kapcsolni, de I. meg mindig nem beszélt a tulajjal ez ügyben, ahogy a dolog halad, szerintem nem is fog. Az az új ötlete, hogy felmászunk az előszobában a kis tárolóhelyiségbe (álplafon van és csináltak a kettő közé egy mini padlást) és megnézzük, hogy hozzáférünk-e onnan a vezetékéhez, ha igen, szétszedjük. Annyira nem jó megoldás, a végén még kicsapjuk az áramot az egész házban, nem is álltunk egyenlőre neki. (Meg lusták is vagyunk.) Mindenesetre míg kezdünk vele valamit, addig az új jelszavunk szerint élünk: "Ha már egyszer úgyis zúg..." Vagyis az egyikünk már nem szükséghez igazítja a WC látogatást, hanem berregéshez, gyorsan megy a másik után, így kb. felére lehet csökkenteni a zúgásos percek számát. :-)

2011. szept. 7.

Vissza a telbe

Oke, ez egy kis tulzas, de az biztos, hogy kb. 10 fokkal kevesebb van itt (szokas szerint) es ez most különösen zokon esik az otthoni kanikula utan. Amikor leszalltam a gepröl Hahnon es pofan csapott a hideg szel, majdnem visszaszalltam, hogy en inkabb visszamegyek a jo idöbe.
Lejart az otthoni egy hetem, megint nemetben vagyok es maris dolgozok. (Ez meg inkabb rosszul esik, mint a hideg.) Mondjuk otthon se pihentem ki magam valami nagyon. A meglepetesek sora azzal nem ert veget, hogy bejelentes nelkül allitottam haza. Anyu szülinapjara meglepetes bulit csaptunk es a fele hajam kihullott a stressztöl, ami a szervezessel jart. Raadasul szerintem meg eletemben nem hazudtam egy huzamban annyit, mint most kellett. :-) Ejszaka kb. 2-ig azon agyaltam,  mit kell meg megcsinalni, igy alvas se volt sok. Rengeteget kellett szaladgalni (mig mindent beszereztem es elinteztem), ezekhez a kimenökhöz hihetö indokot gyartani (mert ha mar egyszer hazamegyek csaladot latogatni, akkor illett is volna velük lenni, nem pedig lepten-nyomon eltünedezni), fejben tartani a hazugsagokat (nehogy belejük gabalyodjak), a majdnem elszolasokat gyorsan korrigalni, takaritani (de sokat), fözni es megprobalni a többieket tönkreverni tarsasjatekban. Mindezt ugy, hogy közben anyu is szervezkedett, szoval ezeket a meghivasokat le kellett mondani, mas dolgokrol lebeszelni es megmagyarazni, miert is nem jo ötlet. A buli öt es fel oraja alatt pedig kb. 2-3 mondatot tudtam valtani az emberekkel, amugy ott is szaladgaltam. (Igaz, Marci azert elkapott egy egybefüggö 15 percre, mikor regelt egyet a sulikezdesröl, ill. tajekoztatott a legujabb Bakugan hirekröl. Nehogy lemaradjak roluk...) :-) De anyu egy egesz hetig vigyorgott, mint a vadalma, ill. epphogy csak nem repdesett a boldogsagtol (igaz, anyu?), szoval teljesen megerte a macerat. 
Ezek utan piheneskepp meg ültem öt orat a fogorvosnal es betömettem ket fogam. Elöször csak egyet akart a doki, de rabeszeltem a 2.-ra is, mondvan, hogy masnap utazok, meg inkabb letudnek ket panikot egy csapasra, ha lehet. Mert ugye a fogorvosi szekben ülni nem setagalopp es fel ora alatt sikerült annyit stresszelnem, mint elötte egy hetig. Az a rengeteg hegyes dolog, kezdve az injekcioval... De amugy tök elviselhetö volt. Egy uj doki volt, aki szinten jol tud szurit adni, alig ereztem. Mikor pedig kerdeztem, hogy olyan szajpadlasba-recsegöset mar nem szokas-e adni (nem mintha hianyoltam volna...), akkor mondta, hogy olyat csak foghuzasnal szokott, szoval maris megszerettem. A masodik körre a rendelesi idö vegere estem vissza, mar mehetett volna haza, de megcsinalta. Mondjuk az erzestelenitönek nem volt ideje hatni es miutan a masodik furasi kiserletnel is megindultam a plafon iranyaba, kerdeztem, hogy nincs-e valami masik szuri, valami, ami egy lovat is leterit es fel perc alatt hat, igy vegül kaptam egy harmadikat is, egy bazi nagy fempisztolybol, ami normalis körülmenyek közt meg inkabb beijesztett volna, de mar nagyon mentem volna haza (meg a doki is), szoval gyorsan rabolintottam es aztan ugralas nelkül kibirtam a tömest.